Személyes eszközök
Itt vagyunk: Főoldal Igehirdetések 2006 2Kor 4,16-18 (2006.05.13.)

2Kor 4,16-18 (2006.05.13.)

"Nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. (2Kor. 4, 16-18)

Kedves Gyülekezet!

Vannak időszakok, amikor kinek-kinek megadatik, hogy nagykanállal falatozza az életet, amikor valakinek nagyon jól megy, és minden sikerülni látszik. Ilyenkor természetszerűen azt kívánjuk, hogy ezek a pillanatok soha ne érjenek véget, hogy továbbra is ilyen jól menjenek a dolgaink. Mert jó dolog nagykanállal enni és élvezni az életet.

Olvastam egy történetet egy idős hölgyröl, akinek már egy kiskanál puszta látványa is óriási örömet jelentett. Az idős hölgy haldoklott, és magához hívatta a lelkészét, hogy megbeszélje vele a temetését. Elmondta neki, hogy kitől óhajt búcsút venni, milyen énekeket énekeljenek a temetésén, hol legyenek a kereszt és a koszorúk, ki hol álljon a koporsó körül. Amikor befejezte a monológját még egy nagyon meglepő kéréssel állt elő. Figyeljen kérem arra, hogy a koporsóba egy kiskanál legyen a kezemben! Nagyot nézett a lelkész, de mielőtt kérdezhetett volna, az öregasszony tovább beszélt. Tovább beszélt: -Tudja, életem legszebb pillanatai közé tartoznak azok, amikor a tányérom mellett desszertes kanalat is találtam. Ilyenkor mindig tudtam, hogy édesség is következik. Szenvedélyes édességimádó vagyok.

"Igen. És?" – a lelkész még mindig nem értette, hogy mit akar az asszony azzal a vacak kiskanállal. "Nézze, nekem a kiskanál a hitet szimbolizálja. A hitet, hogy a java még hátra van, a legfőbb jó még várat magára. Különösen is fontos nekem ez a hit, így a halál közelében. Kérem, erről beszéljen a temetésemen."

A korintusiak, akiknek Pál apostol a levélét címezte azon a véleményen voltak, hogy most éljük az élet javát, most kell az életet élni, most kell nagy kanállal habzsolni. De ha az ember mindig nagy kanállal eszik, akkor néha túl sokat vesz magához a jóból. Korintus, annak okánál is, mivel kikötőváros, a Római Birodalmon belül híres és hírhedt volt a laza erkölcseiről. A görög komédiákban gyakran a korintusi ember szimbolizálta a részeges embert.

De ha az ember mindig nagy kanállal eszik, ha az életet mindig csak élvezni akarja, akkor könnyen kap gyomorrontást. Pál apostol arról ír, hogy a kiskanállal mért porciókkal is elégedettek kell, hogy legyünk, mert a kiskanál azt jelenti, hogy a "java még hátra van.".

"Nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók."

Pál apostol jól tudta, hogy a külső ember romlandó, hogy a külső ember akkor is, ha nagykanállal eszik, nem marad örökké friss és fiatal. Ezt a tudást nem adják igyen, és főként nem fájdalommentesen. Itt nem csak a gyülekező ráncokra vagy a ritkuló hajban egyre sűrűsödő ősz hajszálakra gondolok. A romlandó külső ember azt is jelenti, hogy tér és idő fogságában vagyunk, ezért újra és újra falakba, lehetőségeink korlátaiba ütközünk. Mert ugye nem túl gyakori, amikor úgy érezzük, hogy az Úristen a jó dolgokat nagykanállal osztogatja nekünk. Nagynéha talán így érezzük, de sokkal jobban ismerjük azt az érzést, hogy a külső ember romlandó, hogy minden szétesni látszik körülöttünk. Ezekben a pillanatokban, amikor Isten a javakat nem nagykanállal meríti a tányérunkra, akkor a kiskanál egy egészen más jelentéssel bír számunkra, mint az idős hölgynek. Semmiképpen nem az elégedettséget szimbolizálja, és nem is azt a várakozást, hogy a java még hátra van. Ha Isten a jó dolgokat csak kiskanállal osztogatja, akkor azt vesszük észre, hogy a külső emberünk megromlik, és nem látunk tovább az orrunknál, vagy ahogy Pál apostol megfogalmazta, csak a láthatókra nézünk.

Pedig az apostol a távolba tekinésre ösztönzi olvasóit és hallgatóit a gyönyörű ellentétekkel, amiket egymás mellé állít.

"Ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." Ha romlandó terstünkről és gondjainkról van szó, könnyen elfelejtjük a problémák ellentétét, a minden mértéket meghaladó örök dicsőséget és a láthatatlan örökkévaló dolgokat. Ezért szeretném többszörösen is aláhúzni, amit Pál mond. A romlandó emberi testhez szervesen hozzátartozik a napról napra megújuló BELSő ember is. És azt is könnyen elfeljtük, hogy mind az emberi nyomorúság, mind a látható dolgok időlegesek és nem örökkévalók. Az apostol ezen szavainál, ha komolyan vesszük őket, azt hiszem nincs is nagyobb vígasztalás. Mert annél nagyobb vígasz nem létezik, hogy a belső emberünk naponta megújul a nyomorúság pedig csupán időleges. Már ezek a szavak is vígaszt kellene, hogy nyújtsanak "napról napra". Ez azt jelenti, hogy lehetőségek állnak előttünk. De ennél többről van szó. Méghozzá arról, hogy a belsőnk napról napra megújul. És ez tényleg nagyszerű dolog, mert a "belső" az mindazt jelenti, amit magunkban hordozunk és amit magunk mögött tudunk, mindazt, ami fontos a számunkra és mindazt, ami megkötöz bennünket. Ezek a dolgok azok, amik meg tudják nehezíteni mind a jelenünket, mind a jövőnkhöz való viszonyunkat. Nekem a megújuló belső ember nagy perspektívát, kitárulkozó horizontot jelent. Olyan horizontot, ami feledteti velünk azt, ami most megkötöz és megbékjóz minket. Mindazt, amit elrontottunk, mindazt, ami fáj. Ez a naponta megújuló belső ember a távolra látásra is megtanít minket, arra, hogy a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Ezt a tanulást sem adják ingyen és fájdalommentesen. Ha minden sikerülne és simán menne az életben, ha semmiért nem kellene harcolnunk, ha az Isten nagykanállal osztaná mindenkinek a javakat, akkor eszünkbe sem jutna, hogy kinek köszönhetjük mindezt. Ha meg kell harcolnunk naponta mindazért a jóért, ami legtöbbször csak kiskanállal adatik, akkor sokat tanulunk eközben az Istenről, a világról, a másik emberről, és nem utolsó sorban magunkról.

Adja Isten, hogy a nyomorúságunk, a fájdalmaink, a romlandó külső emberünk és a többnyire csak a kiskanállal és nem nagy vagy merítőkanállal osztogatott javak arra emlékeztessenek bennünket is, hogy a java még hátra van. Ámen.

Heinrichs Eszter
Berlin, 2006. május 13.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2018. február »
február
HKSzeCsPSzoV
1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728