Ef 1,9-10 (2006.11.11.)

Az alig 14 hetes Dávid fiunk nagyon keveset alszik napközben, és ha alszik is, akkor is néha azt látom, hogy az egyik szeme félig nyitva, hogy lehetőleg semmi fontosat el ne szalasszon.

Amikor aggódva és nagyon fáradtan megkérdeztem a védőnőnket, hogyan lehet az, hogy egy ilyen apróság alig alszik valamit, akkor nagyot nevetett és talányosan ezt mondta: - a mai gyerekek sokkal kevesebbet alszanak, mint évekkel ezelőtt. Ennek mikéntjét nehéz megmagyarázni, talán azzal függhet össze, hogy a világ megváltozott, és nagyon felgyorsult. Ez azzal jár, hogy mindenki fél, hogy lemarad valamiről. És ezt már a legkisebbek is érzik.

Talán igaza van a védőnőnek, mert az idő pörgése tényleg majd mindenkit magával ragad. De milyen idő az, ami még a csecsemők pihenését is megzavarja?

Ez az idő a kronosz.

A Bibliában, ill. az Újszövetség eredeti nyelvében két görög szó jelzi az időt. A kronosz és a kairosz. A kronosz a múló időt, az egymást követő órákat, napokat, hónapokat és éveket jelenti. Azt az időt, amely egyszerre elillan, ha jól érezzük magunkat benne, de ha rosszul vagyunk, akkor ólomlábakon jár. A kronoszban élünk, mozgunk, fekszünk, kelünk és alszunk, már ha ezt a "dávidféle" csöppségek is hagyják.

A második szó az időre a kairosz, ami a múló időnél jóval többet jelent. A kairoszt isteni időként, örökkévalóságként, a jól felhasznált időként és az élet legfontosabb pillanataiként fordíthatjuk magyarra.

Első hallásra az ember azt hiszi, hogy a kairoszt és a kronoszt szembeállíhatjuk egymással. Az igaz hívő, jó keresztyének Bibliával a kezükben a jövőbe tekintenek, a világ fiai pedig mobil telefonokkal rohangálnak mindenfelé, és saját hasznukat keresve csak a mában élnek. De ez így túl egyszerű lenne. Mert mindkettő idő Isten kezében van. A percekben vagy években mérhető idő ugyanúgy, mint az az idő, amelynek mérésére nincsenek eszközeink.

Érzékeny műszereink, óráink csak a kronoszban működnek. De ott is csak akkor igazán megbízhatóak és pontosak, ha a jelen időben mérnek. Ha már a másnapi várható időjárást kell megjósolniuk, akkor már gyakran tévednek.

A pontos időt csak a jelen időben mérhetjük. És jól van ez így. Ezt tanítja Jézus is, amikor így imádkozik: "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!" Ne holnap, ne holnapután, ne jövőre, hanem ma. "A miatyánknak ez a nyomatékos jelene, ez a jézusi hasonlíthatatlan jelen idő, ez a mi igazi jövőnk, örökkévaló békénk és boldogságunk." (Pilinszky) A jövőnkért tehát akkor teszünk a legtöbbet, ha a mában, a mának élünk, ha nem menekülünk a múlt emlékei közé, és ha nem is csak a jövőre koncentrálunk. A mában, a konkét feladataink között kell hát minél derűsebben megtalálnuk helyünket és önmagunkat. Ehhez a mában való utazáshoz van egy csodálatos útikalauzunk is: az evangélium. És ha megpróbáljuk életünket ennek az evangéliumnak a normái szerint élni, akkor azt hiszem, mindannyiunknak megadatnak olyan pillanatok az életben, hogy a kairosz és a kronosz néha találkozik egymással, hogy az isteni örökkévalóság és az órákkal mérhető időnk keresztezik egymást.

Sokan, akik az 1956-os eseményekről beszámoltak, azok is valami ilyesmiről beszéltek, amikor a sorsszerűséget, a történések sodrását, vagy az isteni gondviselést említették. És azt hiszem, hogy 1989 november 9-én is valami hasonló történt Berlinben. A kairosz és a kronosz, az isteni és az emberi idő valami csodálatos módon találkozott, és újat hozott létre.

De a kairoszi idő nem csak ilyen jelentős történelmi pillanatokat takar. Sőt, inkább a hétköznapjainkban, a kudarcainkban, a napi harcainkban, a mindennapjainkban van jelen. Mert kairosz valami olyasmit jelent, mint Isten közelében élni. Ezért figyeljünk nagyon, hogy ne szalasszuk el ezeket a pillanatokat!

Mert ahogy a kronoszbéli idő arra készteti még az egészen kicsi gyerekeket is, hogy félig nyitott szemekkel figyeljék az eseményeket, úgy a kairoszbéli idő is sürget minket. Ennek a sürgetése azonban más. Az isteni idő arra sürget, arra kényszerít bennünket, hogy ne mulasszuk el azokat a kegyelmi pillanatokat, amikor Isten közelében lehetünk, arra, hogy figyeljünk a belső hangokra, az érzéseinkre. A kairoszban, az Isten közelében való élet így sem jelent automatikusan fájdalmaktól, betegségektől és csalódásoktól mentes életet. Mégis a kairoszban még a csalódásaink, a vesztett csatáink is sokkal értékesebbé válhatnak, mint a kronoszbéli sikereink. Azt hiszem, így volt 56-ban is...

És ebben a kairoszban egyszer választ fogunk arra is kapni, ami most fáj, amit most nem értünk. Hiszem, hogy ha megpróbálunk Isten közelében maradni, és figyelünk azokra a pillanatokra, amikor a kairosz és a kronosz találkoznak, amikor az isteni és az emberi idő keresztezik egymást, akkor nem kell félig nyitott szemmel aludnunk, és mind alvásunk, mind az ébren töltött időnk nyugodtabb lesz. Ámen.

Heinrichs Eszter
2006. november 11.