Róm 8,23-24 (2006.06.10.)

Lényegesnek tûnô kérdés, ami mostanság az emberiség nagy hányadát izgatja, reménykedésre készteti, vagy csupán kiváncsivá teszi az az, hogy melyik focicsapat viszi haza a pálmát Berlinbôl, vagyis ki lesz a világbajnok. Ez a kérdés annyira fontosnak tûnik, hogy emberek milliót ülteti képernyôk elé, ill. további milliós nagyságrendben mérhetô szurkolót vonz városunkba. Ki lesz a világbajnok, melyik a verhetetlen csapat? Ez az idei év júniusának nagy kérdése.

Olvastam egy aranyos kis történetet, amelyben ugyanez volt a kérdés: - Ki lesz a gyôztes?

A történetben a riporter interjút készít a Sorssal:

- Ütéseim - meséli büszkén a Sors - kemények és kivédhetetlenek. Balom ugyanolyan rettegett, mint a jobbom! A hûséget, a büszkeséget, a szeretetet, a tudást, a barátságot – és tudni kell, ezek a legkeményebb ellenfelek - egymás után küldtem a padlóra. Valamennyit kiszámolták. Így tehát – érdeklôdött nem minden csodálat nélkül a riporter-, senki sincsen, aki méltó ellenfélként vehetné fel önnel a harcot?
- Hát, ugye meg kell mondanom – nyilatkozott kelletlenül a Sors, egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, lábra állt...
- De hát ki az az ellenfél, akit még ön sem tud legyôzni?! – türelmetlenkedett a riporter.
- Reménynek hívják... – válaszolta alig hallhatóan a Sors.

Nem tudom, hogy áll az elsô nap után a VB, de azt hiszem, ma még minden csapat reménykedhet dobogós helyezésben. Ez pár napon belül meg fog változni, legtöbb csapat, elôbb vagy utóbb, de még júniusban könnyes búcsút fog venni Berlintôl. Én most mégsem ôket, ill. szurkolótáborukat szeretném az elhangzott kis történettel és Pál apostol szavaival bátorítani és vígasztalni, hanem inkább azokat, akik úgy érzik, hogy a Sors ütései jobbról is és balról is kivédhetetlenek, akinek a büszkesége, hûsége, szeretete, tudása és emberi kapcsolatai megbicsaklottak, és valahol a padlón, vagy annak közelében hevernek. Nekik - valljuk meg ôszintén, nekünk - íródott ez a kis történet, és Pál apostol szavai is nekik, nekünk kerültek feljegyzésre. Pál apostol ezt írja: - "Üdvösségünk reménysége szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk." Ez a két idézet, ill. a Biblia könyvei és hitünk alapjai mind-mind arról tanúskodnak, hogy ha a Sors csapásai ellenben a reménységet Istenben keressük és nem adjuk fel, ha újra és újra talpra állunk, akkor az legalább annyira csodálatra méltó, mint a Foci-VB meccsei, még akkor is, ha ránk közel sem ennyien kiváncsiak, sôt még akkor is, ha nincsen szurkolótáborunk.

Azt hiszem, senki nem írt le még szebb sorokat a reményrôl Pál apostolnál, aki azt írja, hogy "az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk."

Nincsen kezem ügyében Berlinben a Magyar értelmezô kéziszótár, ezért nem tudom megnézni a remény szó pontos jelentését. De ha magamnak kéne definiálnom, akkor valahogy úgy írnám le, hogy a reménységet egy nagyon vékony kis fal választja el a reménytelenségtôl. József Attila ezt írja a reménytelenségrôl:- "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog." Lehet, hogy nagyon negatívan gondolkodom, de a reményt is a semmi ágán ücsörgô kis szívhez tudám hasonlítani. Mindketten, a reménytelenség és a remény kis szíve is ott ül a semmi ágán. Mindkettônek üres a keze, ezért is ülnek egymás mellett a semmi ágán. De mielôtt ebbe képbe belebonyolódnék, egy példával világítom meg, hogy mire gondolok. Elôre is kérlek Bálint, ne haragudj, ha Magadra ismersz!

Két éve, nyáron sokunkat elszomorított a hír, amely Bálint betegségérôl villámgyorsan körbejárta Berlint és - kis túlzással - Európát. Aki Bálintot azokban a napokban látta, az bizonyosan állította, hogy Bálint nem lesz többet a régi. Õszintén mondom, én is a pesszimisták táborát erôsítettem, és bár Bálintot rendszeresen láttam, a gyógyulásába vetett reménytelenségem nem nagyon akart elmúlni. Ezzel az élményemmel csengenek össze Pál apostol szavai, aki szerint az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Tényleg nem láttuk az esélyt Bálint gyógyulására. Ha láttuk volna, akkor az talán nem is lett volna remény, hisz azt nem láthatja az ember. Aztán, mint látjuk, Bálint felépült. Sôt -minden találkozásunknál megállapítom -,jóval egyenesebben áll, mint betegsége elôtt. Ha addig nem hittem volna a csodákban, akkor attól a naptól fogva biztosan hinnék, amikor Bálintot a tolószékbôl láttam felkelni.

Ennek a nyárnak az egyik legfontosabbnak tûnô kérdése az, hogy ki viszi haza az idén a pálmát, a világbajnoki érmet Berlinbôl. De a VB nagy zajában ne feledkezzünk meg arról, hogy kinek-kinek, azoknak is, akik a VB-rôl talán még soha nem is hallottak, egy olyan pálmáért, vagy koszorúért is meg kell harcolni, amely az örök élet, vagyis a beteljesedett remények országának a belépôje. Nem tudom, mit fognak tôlünk kérdezni, amikor egyszer meg kell állnunk a beteljesedett remények országának kapujában. Az az érzésem, hogy számot kell adni az Istenbe és a jövôbe vetett hitünkrôl, és az evilági reménységeinkrôl is. Csak remélni tudom, hogy hitetlenségeink lajtsománál mentségünkre lesznek Pál apostol szavai: az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?

De addig is, kinek-kinek a földi élete egy a VB-hez hasonlítható több, különbözö helyszíneken zajló nagy-nagy csatatér. Sem gyôzelmet, sem egészséget, sem hûséget, sem boldogságot vagy effélét nem ígérhetek ezeken a csatatereken.

Abban viszont biztos vagyok, hogy ha Istenre - mint reménységünk nem látható objektumára -tekintünk, akkor még a vesztes csaták után is talpra tudunk állni. Mert ezt a fajta reménységet, az Istenbe vetett hitet még a kis történetünkben szereplô pofozómester sem tudja megsemmisíteni. Még ha olyan kicsi is az a reménység, hogy kis szíve a semmi ágán vacog, akkor sem. Sôt, ha ez a reménység reménytelenül kicsi, szinte láthatatlan, akkor sem, hisz az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Adja Isten, hogy ez a reménység életünk végéig velünk maradjon! Mert ha a remény és a hit velünk van, akkor még a VB-nél is nagyobb horderejû meccsekre leszünk képesek. Ámen.

Heinrichs Eszter
Berlin, 2006. június 10.