Személyes eszközök
Itt vagyunk: Főoldal Igehirdetések 2007 1Móz 1,27 (2007.05.13.)

1Móz 1,27 (2007.05.13.)

"...ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön, és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (...) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó." (1Móz. 1,27)

Kedves Gyülekezet!

Azt hiszem, mindenki ismeri azt a játékot, amikor két egymás melletti képen meg kell keresni a különbségeket. Első szempillantásra semmi eltérés nem látszik, de ha jól megnézzük, akkor az egyik képen esetleg hiányzik egy gomb a kabátról, a másikon meg a pohár nem csak félig, hanem tele van vízzel.

Két kép, amely első ránézésre kísértetiesen hasonlít egymásra. Ilyen hasonlóságról, ha nem is játék formájában, a Bibliában is olvashatunk, méghozzá Isten és az ember kapcsolatáról szólva. A teremtéstörténetben ezt olvassunk: "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette." Nincs a Szentírásban még egy mondat, amin annyit tanakodtak és vitatkoztak volna teológusok, mint ezen.

A teológia tudományának két évezredes történetében korszakonként újraértelmezték ezt a rövid mondatot. Az értelmezések során kicsit úgy tűnik, mintha a teológusok is az előbb felelevenített hibakereső játékot játszanák, idővel egyre több és több hibát és hiányosságot fedeztek fel az Isten képmására teremtett emberen.

Az ószövetségi teremtéstörténetben a "bűn" szóval még nem is találkozunk. A "bűneset" leírásánál sem, ezzel a címmel jóval, majdnem 2000 évvel Kr. után illették a jól ismert elbeszélést. De ne rohanjunk ennyire előre!

A 3-4. században az egyházatyák még csak megkülönböztették a két "képmás" szót. Ezt a különbséget a protestáns bibliafordításunkban nem is érzékeljük. "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette." Az ókori egyházatyák értekezéseikben már azt fejtegették, hogy a két képmás között különbségek vannak. Az egyik képmás csak hasonlóságot mutat a Teremtővel, a másik pedig szinte azonos az Isten képmásával. Ez a megkülönböztetés ma unalmas szőrszálhasogatásnak tűnhet, de akkoriban az első keresztény császár, Nagy Konstantin annyira el volt tőle ragadtatva, hogy megtiltotta a Római Birodalmon belül, hogy az emberek pofon vágják egymást, hiszen az ember arca, Isten képmása.

A középkorban tovább csűrték és csavarták az ember istenképűségéröl szóló tanokat, és megállapították, hogy az ember alig hasonlítható Istenhez. Könyvtárnyi anyagot írtak tele a bűnös emberről, különbséget tettek pl. a halálos bűnök, a megbocsátható bűnök és a hét főbűn között.

Luther meg már egyenesen azt írta, hogy az ember nem az Isten, hanem az ördög hasonmása.

De a Bibliában, ami mindmáig hitünk alapja, valami egészen más áll: "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette."

Ami teológusokat majd 2000 évig foglalkoztatott, az ma egyáltalán nem tűnik aktuális, nagy port felkavaró témának. Kit érdekel az mostanság, hogy az ember Isten képmása-e, vagy csak hasonló hozzá? Manapság egészen más kategóriák szerint méregetjük egymást. Szimpatikus, nem szimpatikus, csinos, ronda, okos vagy buta... De azért az összehasonlítgatósdi, az még mindig nagyon népszerű játék. Annyiban azonban változott, hogy az embereket nem Istennel, hanem saját magunkkal hasonlítgatjuk. Eközben alig-alig vesszük észre, hogy a önnön portrénk gyakran túloz, jóval szebbnek, okosabbnak és jobbnak tűnik, mint azé, akiével éppen összevetjük. De a teremtéstörténet megint mást mond: - "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette." Ha pedig ez így van, akkor a kijelentés nem csak rám, hanem a körülöttem élőkre, a csúnyákra, a rosszakra, az elviselhetetlennek tűnőkre is érvényes. Mert valahol benne van ebben a mondatban az egész emberi méltóságunk, rangunk. Az enyém is, de mindenki másé is. Aki pedig ezt elhiszi, és tudatosítja magában, hogy a vele együtt élő, akár "nem szeretem emberek" is Isten vonásait viselik magunkon, az egy egészen más szemüvegen keresztül nézi az embertársait.

Ha tényleg hinnénk ezt, ha tényleg egy olyan szemüvegen át tudnánk szemlélni a világot, hogy a másik emberben, - a fáradt férjben, vagy feleségben, a morcos szomszédban, az irgő-morgó eladóban, vagy a szemtelen hajléktalanban is- az Úristen arcvonásait keresnénk, akkor egy egészen más kép tárulna elénk. Ez nem egyszerű, nekem sem megy. De legalább próbáljuk meg! Ha legközelebb valaki megbánt minket, akkor gondoljunk arra, hogy ez az ember is Isten képmását viseli magán, még akkor is, ha pillanatnyilag nem ez a legszembetűnőbb vonása.

Az emberi létről nagyon sokan gondolkoztak, és számtalan említésre méltó és nem méltó dolgot leírtak. Néha egészen ördöginek, és bűnösnek titulálták a teremtés koronáját, ahogy ezt sok teológus a középkorban tette, bár korunkra inkább mintha az ellenkezője lenne jellenző. Istenként tisztelnek énekeseket, színészeket, politkusokat.

Mégis, annál nagyobb dolgot még senki nem mondott, ami a Biblia első lapjain le van írva: -az embert Isten a saját képmására teremtette.

A mai Izraelben, az iwrit nyelvben, ezt a héber "képmás" kifejezést használják a fénykép szóra. Ennek apropóján próbáljuk meg most elképzelni azt, hogy az ember egy Istenről készült fotó. Jól tudjuk, hogy nem minden fénykép lesz olyan, amilyent szeretnénk. De rajtunk is nagyban múlik, hogy milyen lesz a képek minősége. Akkor is, amikor minket kapnak lencsevégre, akkor is, ha mi fotografálunk másokat. Mindkét esetben ügyelnünk kell a körülményekre, és jól kell megválasztanunk mind a pozíciót, mind a fényviszonyokat. Nagyon sok múlik ezen.

Próbáljuk meg újra és újra felülvizsgálni a beállítást, és ügyeljünk arra, hogy megfelelő fényben szemléljük a dolgokat. Hagyjunk fel az olyan beállításokkal, amelyek rossz fényt vetnek az emberre, ahol a másik rosszul van megvilágítva, ezért torznak, ellenségesnek, unszimpatikusnak tűnnek a vonásai. Helyette pedig fókuszáljunk úgy, hogy meglássuk a másik emberben is az Istent, az Isten képmását viselő embert.

Már gyerekkorunkban megtanultuk rajzórán, hogy a festők három fő színnel, a pirossal, a sárgával és a kékkel dolgoznak. Ebből a három színből keverik ki a csodálatosabbnál csodálatosabb árnyalatokat. Azt már nem látom át, de akik értenek hozzá, állítják, hogy a számítógépes színkeverés is ezekből a színekből indul ki.

Valahogy így van ez a Bibliában is. Az Úristen vonásait magán viselő ember is három meghatározó színt kapott arra, hogy alkosson. Ezek: a hit, a remény és a szeretet. Ha rajtuk keresztül nézünk mind a Teremtőre, mind az alkotásaira, akkor sokkal jobb képeket is készíthetünk, mint azt eddig tettük, és mi magunk is más színben fogunk feltűnni a képeken. Sőt, reménység szerint Isten jól sikerült fotóivá leszünk mi magunk is. Ha felelős istenképű emberekként ezen a három bibliai fő színen, a hiten, a reményen és a szereteten keresztül nézzük egymást s Isten többi teremtményét, akkor olyan csodákat vehetünk észre, amiket eddig nem. A hibák, a különbségek és a gyarlóságok pedig talán eltörpülnek egy kissé, és idővel nem egyre több, hanem egyre kevesebb hibát fedezünk föl a másik emberen.

Adjon nekünk ehhez Isten megfelelő fényeket és jó látási viszonyokat!

Ámen.

Berlin, 2007. május 13.
Heinrichs Eszter

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
2018. április »
április
HKSzeCsPSzoV
1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30