Ézs 42, 2 (2007.07.14.)

A winchesteri katedrális nyugati oldalán van egy különleges ablak. Ha valaki jól megnézi az absztraktnak tűnő ólomüveg munkát, hamar rájöhet, hogy nem egy egységes műalkotást lát. Az ablak leglehetetlenebbnek tűnő részein, minden logikát mellőzve feltűnik egy-egy kéz vagy láb, itt-ott emberi arcra emlékeztető alakzatok, melletük és közöttük pedig ruhák rojtai és redőzetei láthatók. Nem volt ez mindig így. Az üvegablak a tizenhetedik században puritán csoportok rongálásának lett az áldozata. Az eszement pusztítás után a város lakói összeszedték, és jobb napokra várva féltve őrizték az üvegcserepeket. Amikor megnyugodtak a kedélyek, elővették az üvegeket, de sehogysem sikerült minden darabot az eredeti helyére illeszteni. Így keletkezett ez a furcsa-szép ablak, amelynek minden darabja eredeti, és amin mégsincs semmi a helyén.

Gyakran érezzük mi is, hogy "minden egész eltörött", kicsúszott lábunk alól a talaj, életünk mintha romokban heverne, s arra várna, hogy valaki jöjjön, segítsen, hogy minden olyan legyen, mint egykor volt.

A romokban heverő életek, a fiatalkorban bekövetkezett, vagy erőszakos halál, a betegségek, a fájdalom, mind-mind Isten felé kiátlanak. - Hogyan hagyhatja Isten a rosszat, ha mindenható, ha mindentudó és igazságos? Ezekre az Isten jóságára vonatkozó, ezerszer feltett kérdésre a teológia a teodícea kifejezést használja.

A huszadik század szinte minden művészeti ága megfogalmazza azt az életérzést, amit Ady ezekkel a gyönyörű sorokkal jellemez: -"Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban...". Korunk embere már nem is azt a kérdést feszegeti, hogy hogyan hagyhatja Isten a rosszat, hanem azt, hogy létezhet-e olyan Isten, aki ennyi rosszat megenged.

Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudnék érvekkel, ok-okozatokkal felépített szép válaszokat adni senkinek, aki kínzó miértjeivel fordulna hozzám. Azt hiszem, csak egy rövid válasz létezik, ami így hangzik: itt a földön nincs válasz. A széttöredezett világ kérdéseivel, a sok-sok megfejthetetlen titokkal együtt kell élnünk, s talán majd egyszer, amikor már nemcsak "tükör által homályosan" látunk, megszületnek a kérdéseinkre a megoldások is.

Úgy gondolom, hogy az egyház - és benne a hívő ember - egyik legnagyobb feladata a vígasztalás.

A Biblia tele van olyan igékkel, amelyekekkel istenhívő emberek szívesen bíztatják egymást, amelyeket lelkészek gyakran idéznek betegeket látogatva, gyászolókkal beszélgetve. Ezek közül a vígasztaló igék közül az egyik legismertebbet és legszebbet Ézsaiás prófétánál találjuk: -"A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja el." Az első hallásra talán furcsa képekben - megrepedt nád és füstölgő mécses- valahol benne van az emberi élet egésze. Hiszen oly hasonló a sorsunk a nádhoz, amely ingoványos talajon nő, büszkén és öntudatosan tör felfelé. Minél magasabbra, annál inkább ki van téve a természet erejének, az időjárás viszontagságainak, mert mindig arra hajol, amerre a szél fúj. Jellemző még rá, hogy csak tömegesen fordul elő, ami egyfajta védelmet is nyújt neki vihar esetén. Gyakran ilyen az emberi élet is sokak, sokunk számára. Alaptalan, ingoványos, és mindig arra hajló, amerre a szél fúj. Ha magunkra maradunk, könnyen megroppanhat a mi életünk is. Kettétörhet…

Megrepedt nád és füstölgő mécses: mindkét kép a mulandóság és az értéktelenség kifejezője. A megtört nádat eldobják, mert értéktelen. A pislogó kanócot eloltják. Mégis, Jézus Krisztus az ilyen megtört nádhoz, a füstölgő mécseshez hasonlító emberi életekért jött. Közülünk is sokakért. Azokhoz, akik ilyennek érzik magukat. Azokhoz, akik fáradtak. Azokhoz, akiknek nem sikerült valami. Akik súlyos betegséggel küzdenek. Akik nagyon szeretnének valamilyen függőségüktöl megszabadulni. Akik elveszítettek valaki számukra fontos embert. Akik… és mindenki hozzáteheti a saját életének egy keresztjét, egy fájdalmát.

De Jézus Krisztus, akinek élete a golgotai kereszten érettünk kialudt, és harmadnapon, mint a halált legyőző Úr állt tanítványai elé, ma is képes új életet teremteni. Akár gyökeresen újat is. Még akkor is, amikor úgy érezzük, hogy "minden Egész eltörött”. Még akkor is, amikor a bibliai, többezer éves hasonlattal élve: megrepedt nádszálak és füstölgő mécsesek vagyunk. Mert az Istenfia meghalt értünk, hogy új életünk, reménységünk legyen. Azért, hogy a mi megrepedt életünk ne repedjen tovább. Azért, hogy a mi meghasadt lelkünk ne hasadjon meg végleg. Azért, hogy a mi pusztulásnak induló életünk az Isten nélkül ne pusztuljon el végleg. Azért, hogy a mi pislogó hitünk fellobbanhasson, s váljunk olyan hívő emberekké, akik szeretik és követik Istent.

Az Úristen segítségével lehet biztos alapon állni, nem kell együtt hajlongani azokkal, akik mindig a pillanatnyi szélirányba tartanak. Jézus óta nincs az a kettétört élet, amit ne lehetne összeforrasztani. Annál nagyobb örömhírt ember nem tud megfogalmazni, mint amiről Ézsaiás is prófétál: - "A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja el." A próféta az Úr Szolgájáról beszél, Jézusról, aki a bűn terhétõl szabadít meg. Ha Õ jelen van az életünkben, akkor sem kerülnek el bennünket a nehézségek. Mégis más lesz, megváltozik életünk alapja! A megrepedt nád emberi ésszel mérve már el van törve, a füstölgõ mécses pedig már kialudt. Ilyen, illetve ilyen lenne az Úristen szeretete nélkül az életünk is. De ne feledjük, ami embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges!

Nem tudom a választ arra, hogy miért kell újra meg újra azzal szembesülnünk, amit Ady így fogalmaz: "minden Egész eltörött”. De hiszem, hogy az Úristennek hatalmában áll, hogy mindazt, ami széttöredezettnek látszik, helyreállítsa. Talán nem úgy, ahogy mi képzeljük, talán nem úgy, ahogy korábban volt, mégis valahogy úgy illeszkednek egymásba életünk történései, ahogy a katedrális furcsa-szép alblakának darabjai is. Hiszem, hogy egyszer majd megtudjuk, hogy minek mi volt az értelme, és miért került egymás mellé két, a harmónia látszatát teljesen mellőző üvegcserép az életünkben. De addigis bízzunk benne, hogy az, aki "a megrepedt nádat nem töri össze és a füstölgő mécsest nem oltja el”, tudja azt is, hogy mi a jó nekünk, mikor mire van szükségünk. Ámen.

Néhány szép és okos gondotáért, amelyet ebben a prédikációban felhasználtam, köszönet illeti Menyes Gyulát és Mesterházy Balázst.

Elhangzott a Berlini Magyar Protestáns Gyülekezetben 2007. július 14-én.
Heinrichs Eszter