Személyes eszközök
Itt vagyunk: Főoldal Igehirdetések 2008 1Móz 3,1-23 (2008.02.09)

1Móz 3,1-23 (2008.02.09)

A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRisten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem: Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem. Akkor ezt mondta az ÚRisten a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod. Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad. Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba! Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. (1Móz. 3, 1-23.)

A Biblia talán legismertebb elbeszélését olvastam fel az imént. Ezt az Ádámról, Éváról és a kígyóról szóló történetet ismerik kicsik és nagyok, templomba járók és templomba nem járók, Isten-hívők, keresők és hitetlenek egyaránt. Nem csoda, hogy ennyire közismert a történet, hisz számtalan irodalmi és képzőművészeti alkotás is foglalkozik a teremtés csodájával, a paradicsomi állapotokkal, ill. az onnan való száműzetéssel.

Engem valahogy mégis mindig eléggé hidegen hagyott ez az elbeszélés, nem mélyedtem különösebben bele sem a teológiai tanulmányaim alatt, sem utána.

Másfél évvel ezelőtt azonban meglehetősen bőrömön éreztem a paradicsomból való száműzetés valóságát; nem is akármikor és nem is akárhol, hanem, kisfiam születése közben, a szülőszobán. A filmekben az ilyen "nagyjelentek" úgy szoktak zajlani, hogy a nő szidja az éppen ájulásközeli állapotban lévő férjét. Én nem a szegény férjemet, hanem egy egészen más, egy nagyon régen élt személyt választottam ki azokban az órákban szidalmaim és negatív indultaim tárgyának: Évát. Évát, az ősanyát, aki engedett a kígyó csábításának és Ádámmal együtt evett a tiltott fa gyümölcséből, aminek következménye lett a fájdalmas szülés, a verejtékkel megkeresett napi kenyér, és a véges földi élet. Azokban az akkor feledni kívánt, de felejthetetlen pillanatokban én csak ezt az asszonyt láttam magam előtt, és magamban rázúdítottam az összes haragomat, átkomat és világfájdalmamat. őt hibáztattam szerencsétlen voltomért, és nem tudtam neki elégszer feltenni a kérdést: -miért tetted ezt Éva? Valahogy akkor vált számomra teljesen tudatossá, hogy a bűneset az valóban "Az ember tragédiája", hiszen általa nemcsak az első emberpár, hanem mi is rendesen kinn rekedtünk a paradicsomból.

De mit is tett Éva amivel nemcsak Isten büntetését, hanem sok ezer évvel tette után még az én haragomat is kivívta?

Éva, akit "lánykori" a bűnbeesés előtti nevén, csak úgy hívtak, hogy "asszony", történetünk szerint boldogan élt az "emberrel", a többi élőlénnyel és a mindeneket teremtő Úristennel a paradicsomban. Az Úristen az egész Édent az első emberpárnak ajándékozta egyetlen fa kivételével. Az Isten megmondta nekik, hogy ha erről a fáról esznek, meg fognak halni. De a tiltott gyümölcs íze mindig is vonzotta az embereket, így volt ez már a kezdetek kezdetén is. Jól tudta ezt a kígyó is, aki a Biblia szerint ravaszabb volt minden földi állatnál. Nem is kellett sokáig győzködnie az asszonyt, pár pillanat elég volt ahhoz, hogy az első emberpár megkóstolja a tiltott gyümölcsöt.

Ez a gyermetegen egyszerű történet, amely elvezet minket az Édentől keletre, gyönyörű képekkel és minden kor embere számára érthető nyelvezettel felel azokra a kérdésekre, és miértekre, amelyet az emberiség többezer éve újra és újra feltesz: -Miért van halál? Miért véges a földi élet? Miért van szenvedés? Miért kell verejtékkel megkeresni a mindennapi kenyeret, vagy éppen fájdalmak között világra hozni a gyerekeket? Olyan kérdések ezek, amelyek közül legtöbbel mindannyiunknak szembesülnünk kell életünk folyamán. Mert a paradicsomból való száműzetés után, az Édentől keletre, ez lett a mi sorsunk is, hogy jól-rosszul ezekre a kérdésekre keressünk a a válaszokat.

A Biblia első lapjain szereplő történet azt veti az első emberpár szemére, hogy olyanok akartak lenni, mint az Isten, tudni és kézben tartani akartak mindent. Nagy kísértés ez ma is. Ki az közülünk, aki ne akarna mindig többet tudni? Születésünktől fogva -néha vért izzadva- tanulunk, tapasztalatokat szerzünk, olvasunk, nyelveket sajátítunk el, haladunk a technika fejlődésével, újabb és újabb információkra ácsingózva lógunk az interneten, s rosszul érezzük magunkat, ha valami oknál fogva pár napon keresztül nem jutnak el hozzánk friss hírek. Talán jól is van ez így. De akármennyi tudást is felhalmoztunk, akárhány nyelven beszélünk is, az élet nagy kérdései néha-néha megállítanak és térde kényszerítenek mindannyiunkat. Akármilyen intelligensek vagyunk is, vannak kérdések, amelyekre itt az Édentől keletre nincsenek racionális válaszok. De van valami, amit ésszel megmagyarázni nehéz, ami nem látható, nem tapintható, csak nagyon áldott és ajándékba kapott pillanatokban érezhető, ez pedig a hit. A hit abban, hogy van élet az Édentől keletre is, hit abban, hogy nem vagyunk egyedül életünk nehéz helyzeteiben, hit abban, hogy megvan mindennek az értelme, akkor is, ha pillanatnyilag nem értjük.

Van egy kedves kis történet –nem a Bibliában, hanem az interneten találtam-, amit most szeretnék felolvasni:

Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk az anyát, és Ő majd gondoskodik rólunk.
- Az anyát? Te hiszel az anyában? És szerinted Ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt s érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

Adjon nekünk a teremtő Úristen annyi tudást, hogy ne mindig tudjunk a magunk eszére támaszkodni, és annyi hitet, hogy mindig, amikor nagyon az Édentől keletre érezzük magunkat, bízni tudjunk jóságában, jelenlétében és szeretetében. Ámen.

Berlin, 2008. 02. 09.
Heinrichs Eszter

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2024. március »
március
HKSzeCsPSzoV
123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031