Jer 3,22-26; 31-32 (2005.09.10)

Nikos Kazanstakis egyik regényéből származik a következő dialógus.

Egy kolostor teraszán beszélget egymással egy muszlim dervis és egy katolikus pap. A pap azt kérdezi a dervistől, hogy milyen nevet adnának ők, iszlám vallásúak a mindenható Istennek? A dervis így felelt: Isten nagyságát nem lehet egy névbe belekényszeríteni, belepréselni. Egy név Istennek olyasmi lenne, mint egy börtön. Isten egy szabad lény.

- De hát hogy szólítjátok meg, amikor beszéltek vele? - éretlenkedett a katolikus pap.

Jaj! - válaszolta. Nem Allahként. Jaj!

Igaza van, morogta magában a pap, majd elkezdett imádkozni: Jaj, jaj, jaj...

Így kezdődnek Jeremiás siralmai is: Jaj! És a folytatás is nagyon ismerősnek, nagyon aktuálisnak tűnhet. Olvasom: Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! (...) Nagy volt a népek között... Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak. Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város!

Nem, nem a New Orleans-i események bibliai próféciáját olvastam fel, nem is egy aktuális napilap beszámolóját, hanem Jeremiás szavait, aki Jeruzsálem New Orleanséhoz hasonló pusztulásáról írt a Kr. előtti 6.századból.

Egy világváros pusztulását a média jóvoltából végignézhettük szerte a világon. Jaj, jaj... biztos kicsúsztak ezek a szavak mindannyiunk szájából. Jaj, jaj... Biztos vagyok abban is, hogy keresztyének sokasága feltette a következő kérdéseket is: - Miért engedi mindezt az Isten? Tényleg jó az Isten? A New Orleans-i képeket látva nem hiszem, hogy sokan határozott igennel tudnánk ezekre a kérdésekre válaszolni.

A bibliai könyv megnevezett szerzője, Jeremiás Jeruzsálem romjainál állva vesz egy nagy levegőt, jajgat előtte egy sort, ki tudja hány napig, vagy hétig, de aztán bizton állítja, hogy jó az Isten.

Szinte az egyik legszebb része a Bibliának a mai igehirdetés alapigéje: "Szeret az ÚR azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására. (...) Mert nem vet el örökre az ÚR. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.

Jó pillanatainkban, amikor minden sikerülni látszik, talán érezzük mi is, hogy jó az Isten. De ezekben a jó pillanatokban nem nagyon törődünk ezzel, sőt fel sem merülnek nagyon ezek a gondolatok. Van erről Anthony de Mello-nak egy helyes kis története:

Egy elefánt kitört a társai közül, és keresztülcsörtetett a völgyet áthidaló kis fatákolmányon. Az ütött-kopott híd remegett és nyikorgott, alig bírta megtartani az elefánt súlyát. Amikor szerencsésen átért a túloldalra, egy bolha, amelyik az elefánt fülében tanyázott, elégedetten így kiáltott fel: - Na, jól megráztuk ezt a hidat!

Ha minden a kedvünk szerint halad, gyakran esünk abba a kísértésbe, mint a bolha, hogy magunknak tulajdonítunk minden sikert, azt hisszük, hogy mi rázogatjuk a hidakat.

Ám a hidak nem a mi súlyunk alatt mozdulnak meg, hanem Valaki más mozgatja őket, Valaki, aki felettünk áll. Ezt általában csak akkor vesszük észre, ha negatívan érint minket a hídrázogatás. Ilyenkor mindent gondolunk, csak azt nem, hogy szeret minket az Isten, és nem fogyott el irgalma.

Jeremiástól és Kazanstakistól azt tanultam, hogy ilyenkor imádságként talán annyi is elég, hogy "jaj". Mert ez a legösztönösebb, legmélyebb fájdalom-megnyilvánulása az embernek.

Hiszem, hogy Isten az efféle sete-suta imádságot is meghallgatja.

Amikor Jeremiás végignézett Jeruzsálem romjain, az első reakciója, a legmélyebb imája neki is csak ennyi volt: jaj... Aztán még nagyon sok jaj-jaj következett, de egyszercsak belátta, hogy a sok jaj, jaj, jaj után valami másnak is kell lennie. Közhellyel élve: a felhők fölött mindig ragyog a nap. A sok jaj után a próféta le tudta írni ezeket a gyönyörű sorokat: Szeret az ÚR azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására. (...) Mert nem vet el örökre az ÚR. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.

Vannak dolgok az életben, amiket nem értünk azonnal. Hogyan is érthetnénk meg olyan dolgok mibenlétét, mint a terror támadások, természeti katasztrófák, vagy egyéni életünk kisebb-nagyobb sorscsapásai. Azt mondják, hogy ezekre csak az idő nyújt valamikor gyógyírt. Mert néha úgy van, hogy idővel megértjük a dolgok rendjének értelmét, öt - tíz - tizenöt év múlva, vagy valamikor rájövünk, hogy mi miért is történt egykor.

Pál apostol a sokat idézett Szeretet himnuszában is keresi a jaj, jaj-okra, és azok megoldására a választ. Gyönyörűen fogalmaz:

Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most ezért megmarad a hit, a remény és a szeretet, és ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.

Az ismeret és a szeretet szavak jelentése mára már teljesen különvált, de a bibliai időkben még szinte egyet jelentetett. Az ismeret ma olyasvalamit jelent, mint tudás, műveltség, oklevél, olvasottság. A szeretetről meg gyakran a pihe-puhaság és a gyöngeség jut eszünkbe, ezért kerüljük ezt a szót. Jézus korában ez a két kifejezés, a szeretet és az ismeret sokkal közelebb álltak egymáshoz. Úgyannyira, hogy az Ótestamentum egyik-másik könyvében a legintimebb szeretet, a férfi és nő közötti szerelem héber megfelelője a magyar megismerte szó. A Károli-féle Bibliában ezt olvassuk: És ismeré az ő feleségét. Például Ábrahám Sárát. Pál apostol ebben a kategóriában gondolkodik, nála a szeretet és az ismeret még ikerszavak. Senkit és semmit nem ismerhetünk meg igazán, ha nem szeretjük. És itt kapcsolódnak össze a dolgok. Szeressünk, és egyre többet fogunk tudni! Tudjuk, vagy meg fogjuk tudni az élet, a halál és az Isten titkát, aki azért szeret, mert ismer és azért ismer, mert szeret. Azt hiszem, ezt értette meg Jeremiás is, aki a sok jaj-jaj és értetlenkedés után le tudta írni Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Jó csendben várni az Úr szabadítására. (...) Mert nem vet el örökre az ÚR, még ha megszomorít is irgalmaz, mert nagyon szeret.

Az idézett regényben a katolikus pap azt kérdezi a dervistől, hogy ők hogyan szólítják az Istent. Ő így válaszolt, hogy "jaj!". Jeruzsálem romjait látva Jeremiás is csak ennyit tudott mondani először: jaj. De kicsit később, erre a kérdésre már hasonlóan válaszolt, mint az újszövetségi írók: Az Isten a szeretet. "Szeret az ÚR, ezért nincs még végünk. Jó csendben várni az ÚR szabadítására." Adjon Isten nekünk is annyi ismeretet, annyi szeretetet hogy ezt megláthassuk. Akkor is, amikor városok összeomlanak, amikor úgy érezzük, hogy életünk romokban hever, akkor is, amikor nem tudunk mást mondani, csak annyit, hogy jaj, jaj! Mert nem vet el örökre az ÚR, még ha megszomorít is irgalmaz, mert nagyon szeret. Ámen.

Heinrichs Eszter