Jn 10,11-18 (2005.03.12.)

A világ szeme ezekben a napokban Rómán csüng. Meghalt a pápa, akit sok-sok millió ember a Katolikus Egyház főpásztoraként tisztelt. Ezek a napok nagyon sokak számára a gyász jegyében telnek, ezért nem tekintető most helyénvalónak protestáns részről sem, hogy kritikát gyakoroljuk az elhúnyt pápa tettei fölött. Ahogy a prédikátor nagyon okosan fogalmazta: "mindennek meg van a maga ideje. Megvan az ideje a szólásnak és a hallgatásnak is." Engem nagyon megdöbbentett, ill. megérintett az a gyász, és az a szomorúság, ami több millió embert Rómába vezérelt, és valószínű több milliárd embert a televízió elé bilincselt az elmúlt napok során. Mint mondottam, a kritikát a pápa életműve felől nem tartom ildomosnak ezekben a napokban, viszont több minden is elgondolkodtatott az embertömegek gyásza láttán.

Először is az, hogy az emberek egy elég nagy részének szüksége van egy olyan személyre, akinek a léte, cselekedetei és döntései segítik az élet ösvényein való eligazodást.

Isten úgy látta jónak, hogy törvényeit, rendelkezéseit és nem utolsó sorban ígéreteit emberek által közölje. Ezekkel a gondolatokkal protestánsként nem a pápaság intézményét kívánom alátámasztani, hanem inkább egyéni felelősségünket aláhúzni. A katolikus egyházban a papság a hét szentség egyike, ezért számomra nagyon élesnek tűnik a határvonal a a laikusok és a felszentelt papság között. A protestánsok egy kicsit másként gondolkodnak, nálunk a papság, vagy ahogy mi hívjuk, a lelkészek - jó esetben - nem különülnek el a gyülekezet tagjaitól. Bár a gyakorlatban elég ritkán történik, elsősorban olyan országokban, ahol a protestantizmus kisebbségben van, de laikusok is prédikálhatnak, vannak olyan esetek, amikor keresztelhetnek, és az úrvacsora kiosztásában is részt vehetnek. Az egyetemes papság nevében egymás papjai és lelkigondozói is vagyunk.

Számomra a pápát gyászoló tömeg azt jelképezi, hogy a világban szükség és igény van olyan hiteles emberekre, akik nemcsak szavaikkal, hanem tetteikkel és életükkel hirdetik Isten igéjét. De jaj nekünk, ha ezt a feladatot és óriási felelősséget egyetlen emberre, a mindenkori pápára kívánjuk hárítani! Isten evangéliumának, Isten és a világ jó rendjének a terjesztése nem egy ember, nem a papság, a lelkipásztorok, hanem mindannyiunk feladata és kötelessége. Hogy valaki ezt pápaként, lelkészként, miniszterelnökként, orvosként, boltosként vagy takarítónőként teszi, az részletkérés. Akikre sokat bíztak, azoktól többet, akikre kevesebbet, azoktól kevesebbet követelnek majd ama utolsó napon.

Az evangélikus egyház megőrizte azt a hagyományt, amely minden vasárnapnak egy-egy nevet és témát adott. A holnapi ünnepnek a neve latinul Misericordias Domini, témája pedig a pászorolt gyülekezet, közismertebben a jó pásztor vasárnapja. A vasárnapok nevei és témái minden egyházi évben megismétlődnek. A mai ünnepünkre kijelölt prédikáció alapigéje János evangéliumából való. Jézus ezekkel a szavakkal beszél küldetéséről: -"Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért, és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, akik nem ebböl az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. (...) Ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól."

Meghalt a katolikus egyház föpásztora, a pápa. A világvallások vezetői és hívei is elismerik, hogy a világot nagy veszteség érte. A gyász napjaiban sem szabad megfeledkezni arról - katolikus testvérinknek sem -, hogy nem csak főpásztoruk, ahogy a pápát sokan nevezik, hanem jó pásztoruk is van, aki fölötte áll minden földi hatalomnak és minden földi főpásztornak.

A mai ige ezekkel a jézusi szavakkal kezdődik: -"Én vagyok a jó pásztor."

A pásztor alakja nagyon népszerű volt Jézus hallgatóinak körében. Ha azt a kérdést tenné fel egy minden bibliaismeret híján lévő kisgyermek, vagy egy messziről jött idegen, aki ráadásul a keresztyénségről keveset vagy semmit sem tud, hogy kicsoda nekünk Jézus, akkor azt hiszem, a legérthetőbb válasz az lenne, hogy Jézus a mi jó pásztorunk. Ebben a mondatban nagyon egyszerűen és nagyon mélyen benne van minden, amit Jézus mondott nekünk, és cselekedett értünk. Festők és szobrászok is talán azért szeretik őt a legjobban így ábrázolni. Jézus pásztori lényének vonásai közül a mai ige kettőt hangsúlyoz. Az egyik az, hogy ismeri övéit, ismeri nyájának tagjait. Ismeri lényünk és sorsunk legmélyebb titkait is. Bizony ez néha egyáltalán nem örvendetes. Érdemes lenne néha elgondolkodni, életünk mérlegét így is megvonni: Jézus valóban ismer bennünket. Egymást félrevezethetjük, becsaphatjuk, megcsalhatjuk, falakat építhetünk magunk köré, és álarcokat készíthetünk. Aztán azokat pingálhatjuk is napról-napra, de Jézus mégis jól ismer bennünket.

A jó pásztor nem csak, hogy ismeri nyájának életét, hiányosságait és tökéletlenségét, hanem életét is adja a juhokért. Húsvétkor valahogy eggyé válik ez a két gyönyörű szimbólum. Jézus a pásztor, aki terelgeti és irányítja bárányait, és Jézus a bárány, aki feláldoztatik a nyáj tagjaiért. Itt nem általában egy életáldozatról van szó, nem az olyan áldozatos megrendítő és megható életsorsokról, amelyekkel napról-napra, még mai korunkban is találkozhatunk. Amilyen egy édesanyának és édesapának a gyerekeiért, nagyszülőnek az unokáiért, vagy háborúban egy bajtársnak a veszélyben lévő társáért hozott áldozata. Vagy egy melegszívű nővérnek a helytállása a kórház éjszakai ügyletének óráiban. Hála Isten, vannak ilyen áldozatos élető emberek ma is, nélkülük, hűségük és áldozatuk nélkül nem is élhetnénk. A jó Pásztor áldozatának a mértéke, halálának súlya nem mérhető össze a katolikus egyház főpásztorának halálával sem. Nem olyan áldozatról beszél, amelyet mi utánozni és lemásolni tudnánk, vagy kellő türelemmel és szorgalommal eltanulhatnánk a Mestertől. Az ő áldozata páratlan, egyedüli és meg nem ismételető. Több ez minden emberi szeretetnél, nagyobb ez az örömhír minden másnál. Áldjon meg bennünket Isten a jó pásztorhoz való szeretettel, hűséggel és ragaszkodással!

Keresztényként nem hiszünk a véletlenekben, valahol mindennek megvan az értelme a világ rendjében, akkor is, ha értelmünk ezt nem tudja mindig befogadni. Azt remélem, hogy a pápa halála okozta "sokk" egy kicsit összetereli Isten meglehetősen szétszabdalt nyájacskáját.

Nagy élményben volt részem tegnap. Konfirmandusokkal voltunk a Pestallozzi Str-beli zsinagógában isteniszteleten, és a rabbi prédikációja befejeztével elég hosszan arról beszélt, hogy a pápa halálával nagy veszteség érte egész generációnkat, nemcsak a kereszténységet.

Adjon Isten nekünk nagyobb toleranciát és megértést egymás iránt, hogy békességben élhessenek egymás mellett a különbözö vallások képviselői! A világ nagy vallásainak mindegyike elméletileg a szeretetre és megbékélésre buzdít. Adja Isten, hogy ahogy tegnap a koporsó mellett együtt tudtak állni a külöböző, nemcsak keresztyén felekezetek vezetői, és persze nem utolsó sorban a világ népeinek politikusai, úgy egymás mellett tudjanak élni ezen nációk és világnézeti felfogások képviselői is! Ehhez egymásra való mutogatás helyett keresztyén részről arra lenne a legnagyobb szükség, hogy Jézusra tekintsünk, és tőle várjunk útmutatást, aki ezt mondta magáról: -"Én vagyok a jó pásztor. Én vagyok az út, az igazság és az élet." Ámen.

Heinrichs Eszter
Berlin, 2005. március 12.